Nem sötétült el a világ előttem és nem nyílt meg alattam a föld. Pedig visszagondolva, ez lett volna az egyetlen értelmes érzés egy ilyen helyzetben. A könnyeim is csak később kezdtek el patakokban folyni az arcomon.
Állva maradtam és az arcát néztem. Az önelégült, fölényes kifejezését kutattam. Azon gondolkoztam, hogy azt az embert, akinek szültem két gyereket, most boldogság tölti el, hogy elvehette tőlem őket. És nem értettem. Hogy érezhet győzelmet egy ilyen helyzetben?! Hogy merészelte ezt tenni?
Meghasadt a szívem. Magamért és a gyerekekért is. Vajon tudják mi vár rájuk?
Majd elöntött a tehetetlen düh és dacos lettem és végtelenül elkeseredett…
Az jutott az eszembe, hogy miként fogom ezt a lányomnak elmondani, hogy mostantól az apjával fog élni és engem csak nagyon ritkán fog látni. Hogy lehet ezt egy gyereknek úgy elmagyarázni, hogy ne tegyem hozzá, milyen végtelenül aljas és gonosz dolognak tartom. Nem sikerült…
A sírástól levegőt sem kaptam, csak nyeltem a könnyeim. Nem tudtam neki elmagyarázni sem, hogy mi történt, leginkább azt nem, hogy miért. Mert én magam sem értettem.
Három nap. Ennyi maradt, hogy mindenre felkészítsem. Hogy olyan sziklaszilárd hittel váljunk el, hogy tudja, viszontlátjuk egymást, hogy ez nem tart, mert nem tarthat örökké.
Igen, hidegzuhanyként ért a bíróság ítélete. Soha nem gondoltam, hogy velem ez megtörténhet. Egyszerre dühített és elkeserített az igazságtalanság. Nem tudtam, hogy lesz ezután. Hogy fogom nélkülük kibírni. És milyen lesz nekik nélkülem? Milyen lesz nem a lányom mellett lefeküdni minden este és felkelni minden reggel? Milyen lesz, amikor majd nem tudom mi történik vele? Nem leszek ott, amikor épp elkeseredett vagy bánatos, nem látom majd mosolyogni vagy örülni.
Megijedtem, hogy esetleg elfelejthetnek… hogy majd egyszer csak elfakul az arcképem a szívükben és már nem fogok nekik hiányozni.
Tudtam, hogy ez a célja. Ezt akarja elérni. És ez rettenetesen megijesztett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: