Vasárnap csordultig telt az internet. Csordultig telt könnyel, meghatódottsággal, bájos fotókkal, kemény történetekkel. Mert egyrészt egyre-másra töltött fel mindenki könnybe lábadt szemekkel édes fotókat arról, hogy miként köszöntötte eme jeles napon az, kinek egykoron életet adott. A közösségi oldalak okádták magukból a személyes üzeneteket és a köszönetnyilvánításokat.
Bepillantást engedett mindenki a magánszférájába, mert világgá akarta kürtölni, hogy mennyire szeretik. Aztán voltak a cikkek… Durvábbnál durvább anya-lánya történetekről. Szólt a megaláztatásról, a megbocsátásról, a kivetettségről és az önmagunkra találásról. Személyes sztorik arról, kinek milyen nehéz gyerek kora volt, milyen volt így vagy úgy, de érző, szerető anya nélkül felnőni.
Nekem két puszi jutott aznap reggel a jóból. Ami akkor, abban a pillanatban, mindennél többet jelentett. Még úgy is, hogy tavaly ambivalens érzéseim voltak az ünnep kapcsán, mint ünnepelt. Két levelet kaptam, az egyik sírósan gyönyörű, a másik fájdalmasan és félreértetten szomorú… Idén két puszi lett a levelekből. A jelenlegi körülmények között, azonban ez is több volt, mint amire számítottam.
Mert ők még nem ismerik azt az érzést, amit én már igen.
Hogy milyen érzés éveken át hajnalban kelni, mikor még mindenki más alszik a családban, hogy kávét főzzek, szendvicseket gyártsak, kikészítsem a ruhákat és hogy én elkészüljek, mire a többiek felkelnek. Milyen érzés éveken át éjszakánként a légzésükért aggódni, éjjelente felkelni hozzájuk vagy csak simán megsimogatni őket. Aggodalommal orvoshoz rohanni velük, a kezüket fogni, ha betegek vagy matracon éjszakázni mellettük a kórházban. Mosni a lehányt ágyneműt, elpakolni utánuk a játékaikat, esténként mesét olvasni vagy a fürdőkádban énekelni velük. Napokig készülni a szülinapokra: meghívókat írni, dekorálni, sütit sütni vagy szendvicseket készíteni. Az ünnepek logisztikáját gyártani, ajándékokat beszerezni, kelengyét vásárolni, babaszobát tervezni. Otthon lenni velük esténként, utolsóként lefeküdni és elsőként felkelni. Aggódni, örülni, félni és szeretni.
Hogy milyen érzés mindeközben rettenetesen magányosnak lenni.
Szeretnék éjjelente a megnyugtató szuszogásukra ébredni. Szeretném könnyeiket letörölni, hangosan velük nevetni. Szeretnék a fürdőkádban újra énekelni. Szeretném őket leszidni és megdicsérni. Szeretném az orrukat kifújni, a kezüket megfogni, az arcukba mosolyogni, csillogó szemüket látni. Szeretnék aggódni, félni, örülni és szeretve lenni.
Szeretnék újra leveleket kapni.
Szeretnék újra mindennapi anya lenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: