Kéthetente zokog a lelkem. Minden vasárnap este üressé válik. Kiürül belőlem minden, hogy aztán újabb két hét múlva feltöltődjön és csordultig teljen boldogsággal.
Addig pedig folyamatos pörgés és rohangálás a jellemző. Az állandó lelkesedés, a két napig tartó örömteli őrület. Aztán marad a nagy büdös semmi.
Gyakran nem tudok betelni a két fecsegő, mosolygós arccal, azzal a lendülettel, amellyel ők is próbálják ilyenkor bepótolni az elmúlt két hetet. Mintha mindent most, egyszerre, egymás szavába vágva kellene elmesélni, megmutatni és eljátszani. Szemrevételezni a különbséget és láttatni azt, hogy mi minden változott és változik folyton tizenkét rövid-hosszú nap alatt. Az elmaradt csókok, a kimaradt jóéjtek és minden el nem ölelt szeretet. Közben könnyeimet gyűröm le torkomon és mosolyt erőltetek arcomra. Ha kell, megküzdök én minden bánattal! De most, erre a két napra, búcsút veszek tőle. Mert most nem enyém a főszerep.
Ők pedig már megszokták, hogy ilyenkor két napig pörögnek az események, szinte szó szerint forog velük a világ. Nincs pihenés, fogynak az órák, közeledik az este. Holott annyi mindent lehetne még! Most ez marad ki, két hét múlva pedig az.
Nem csak ők, én is kompenzálok. Méghozzá elég erősen és valószínűleg nem túl következetesen. De hát nekem csak ez maradt: ez a két nap, harminchárom óra. Közötte meg a túlélés, küzdelem a lehetetlenért, elviselni a hiányt.
Az élet nélkülük elég megrázó. Őszintén fájdalmas és a végletekig hullámzó. De ezzel a fájdalommal meg kellett tanulnom együtt élni. Legyőzni és minden erőmet összeszedve talpra állni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: