Nem akartam szövetséget, nem akartam testvériséget vállalni hasonszőrűekkel. Nem akartam elmesélni senkinek. Azt se akartam, hogy az emberek tudjanak vagy beszéljenek róla/rólam. Hogy ismert legyen a történetem. Az én történetem, az én kudarcom – gondoltam. Én vesztettem el valamit, én vagyok érte a felelős és majd én fogom megoldani, helyrehozni a dolgot. Senki másnak nincs hozzá semmi köze.
Mérges voltam, dühös és támadó. Mindenkivel, bárkivel, aki rákérdezett a történtekre. Bárkivel, aki továbbadta a sztorit. Mindenkivel, aki csak beszélt róla, megemlítette, szóba hozta vagy kérdéseket intézett miatta…
Azt gondoltam – bár nem így éreztem – mindenki az én hibámnak gondolja majd. Hogy milyen lehetek valójában, ha ilyen büntetést szabtak rám? Hogy ki is lehetek én, ha a sors ekkora csapást mért rám? Azt gondoltam, megérdemlem. Valahol, mélyen attól rettegtem, hogy megérdemlem.
Nem akartam szövetséget vállalni senkivel. Elsődlegesen azért, mert azt gondoltam, hogy nincs is ilyen. Nem létezik még egy nő a földön, aki hasonló cipőben járna, mint én. Ezért inkább magamra maradtam. Egyedül akartam lenni. Nem bíztam abban, hogy létezhet bárki más a világon, az országban, a városban, a közelemben, akinek hasonló nehézségekkel kell az életben megküzdenie.
Nem akartam felvállalni a problémáim. Nem akartam elismerni a helyzetem. Azt hittem, ha nem beszélek róla, egyszerűen elmúlik majd. Hogy majd magától megoldódik. Az élet, az idő, a sors, vagy valaki, akinek hatalmában áll, majd rendbe teszi. Túl nehéz és túl fájdalmas volt tükörbe nézni.
Aztán szép lassan arra eszméltem, hogy ott áll mindenki mellettem. Hogy támogatnak, hogy biztatnak. Segítenek, ha kell; bátorítanak, ha épp arra szorulok. Hogy nem vagyok egyedül. És akkor, amikor kinyitottam a szemem, megláttam: nem vagyok egyedül. Sőt!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: